Tacitus szerint a német nép igen nagyszámú volt. Az egyes német népek nagyságáról Caesarnál kapunk körülbelüli elképzelést;¹ szerinte a Rajna balpartján megjelenő uzipétek és tenkterek száma 180 000 fő, asszonyokat és gyermekeket beleértve. Egy-egy nép tehát mintegy 100 000 főből állt,² ami máris jelentősen nagyobb szám, mint pl. az irokézek összességéé virágkorukban, amikor, bár 20 000-en sem voltak, a Nagy Tavaktól az Ohióig és a Potomacig az egész országot rettegésben tartották. Ha a beszámolók nyomán megkíséreljük a Rajna közelében letelepedett, pontosabban ismert népek csoportosítását, látjuk, hogy egy-egy ilyen nép a térképen átlagban körülbelül akkora területet foglal el, amekkora egy porosz kormányzati kerület, tehát mintegy 10 000 négyzetkilométert, illetve 182 földrajzi négyzetmérföldet. A rómaiaknak a Visztuláig terjedő Germania Magnája [Nagy-Germániája] kereken 500 000 négyzetkilométert fog át. Ha az egyes népek átlagos létszámát 100 000-re tesszük, akkor Germania Magnának összesen ötmilliós lakossága lehetett, ami barbár népcsoportnál tekintélyes szám, a mi viszonyaink között azonban — négyzetkilométerenként 10, illetve földrajzi négyzetmérföldenként 550 fő — rendkívül kevés. Ez azonban korántsem meríti ki az akkor élő németek számát. Tudjuk, hogy a Kárpátok mentén a Duna torkolatáig gót törzsből származó német népek laktak, basztarnok, peukinok és mások; számuk olyan nagy volt, hogy Plinius szerint belőlük tevődik össze a németek ötödik fő törzse,³ és hogy — már időszámításunk előtt 180-ban Perszeusz makedón király zsoldosaiként tűnvén fel — még Augustus első éveiben egészen Drinápoly vidékéig nyomultak elő. Ha számukat csak egymilliónak vesszük, akkor is időszámításunk kezdetén a németek valószínű száma legkevesebb hatmillió.

A Germániában való letelepedés után a népességnek fokozódó sebességgel kellett szaporodnia; a fent említett ipari haladás egymagában is bizonyítaná ezt. A schleswigi mocsárleletek, a velük együtt talált római érmék tanúsága szerint, a harmadik századból valók. Ez idő tájt tehát a Keleti-tenger mentén már kialakult fém- és textilipar uralkodott, élénk érintkezés a római birodalommal és bizonyos luxus a gazdagabbaknál — mindez sűrűbb népesség nyomait mutatja. De ugyanez idő tájt indul meg a németek általános támadóháborúja is a Rajna, a római határsánc és a Duna egész vonalán, az Északi-tengertől a Fekete-tengerig — ami közvetlenül bizonyítja az egyre növekvő, kifelé törekvő népsűrűséget. Háromszáz évig tartott a küzdelem, s ezalatt a gót népek egész fő törzse (a skandináviai gótok és a burgundok kivételével) délkelet felé nyomult és balszárnyát alkotta annak a nagy támadó vonalnak, amelynek középpontjában a Felső-Dunánál a felnémetek (herminonok), jobbszárnyán pedig az iszkevonok — a mostani elnevezés szerint frankok — a Rajnánál nyomultak előre; az ingevonokra jutott Britannia meghódítása. Az ötödik század végén a római birodalom elerőtlenedve, elvérezve és tehetetlenül nyitva állt a behatoló németek előtt.

Fent az ókori görög és római civilizáció bölcsőjénél álltunk. Most koporsója előtt állunk. A Földközi-tenger medencéjének minden országát évszázadokon át egyengette a római világuralom gyaluja. Ahol a görög nem tanúsított ellenállást, a nemzeti nyelvek mindenütt kénytelenek voltak átadni helyüket egy megrontott latinságnak; nem voltak nemzeti különbségek, nem voltak gallok, ibérek, ligurok, nórikumiak többé, valamennyien rómaiakká lettek. A római igazgatás és római jog mindenütt felbomlasztotta a régi nemzetségi kötelékeket és ezzel a helyi és nemzeti öntevékenység utolsó maradványát. Az újdonsült rómaiság nem nyújtott pótlékot; nem nemzetiséget fejezett ki, hanem csak a nemzetiség hiányát. Új nemzetek elemei mindenütt megvoltak; a különböző provinciák latin nyelvjárásai egyre jobban eltértek egymástól; megvoltak még a természetes határok, amelyek Itáliát, Galliát, Hispániát és Afrikát régebben önálló területekké tették, s hatásuk érezhető volt még. Sehol sem volt meg azonban az az erő, amely ezeket az elemeket új nemzetekké fogta volna össze; sehol nyoma sem volt fejlődőképességnek, ellenállóerőnek, nem is szólva alkotókészségről. A roppant terület roppant embertömegét csak egyetlen kötelék tartotta össze: a római állam, és ez az idők folyamán legádázabb ellenségükké és elnyomójukká lett. A provinciák semmisítették meg Rómát; Róma maga is provinciális várossá lett, mint a többi — voltak előjogai, de már nem uralkodott, már nem volt a világbirodalom középpontja, sőt már a császárok és alcsászárok székhelye sem; ezek Konstantinápolyban, Trierben, Milánóban laktak. A római állam óriási bonyolult gépezetté vált, amelynek kizárólagos rendeltetése az alattvalók kiszipolyozása volt. A mindenféle adó, közmunka és szolgáltatás egyre mélyebb szegénységbe taszította a népesség tömegét; a nyomást az elviselhetetlenségig fokozták a helytartók, adószedők, katonák zsarolásai. Ide jutott a római állam a világuralmával; létezési jogát a belső rend fenntartására és a külső barbárok elleni védelemre alapozta. Rendje azonban rosszabb volt a legrosszabb rendetlenségnél is, és a barbárokat, akik ellen a polgárokat állítólag védelmezte, e polgárok úgy várták, mint megmentőiket.

A társadalmi állapot nem kevésbé kétségbeejtő volt. Már a köztársaság utolsó idői óta a meghódított provinciák kíméletlen kizsákmányolása volt a római uralom célja; a császárság nem törölte el, hanem ellenkezőleg, szabályozta e kizsákmányolást. Minél jobban hanyatlott a birodalom, annál magasabbra emelkedtek az adók és a szolgáltatások, annál szemérmetlenebbül raboltak és zsaroltak a hivatalnokok. Kereskedelemben és iparban sohasem tűntek ki a népek felett uralkodó rómaiak; csak kamatuzsorában múltak felül mindent, ami előttük és utánuk valaha is volt. Ami a kereskedelemből még megvolt és megmaradt, tönkretette a hivatalnokok zsarolása; ami mégis megélt, az a birodalom keleti, görög részére jut, amely vizsgálódásunkon kívül esik. Általános elszegényedés, a forgalom, a kézművesség, a művészet visszafejlődése, a népesség csökkenése, a városok hanyatlása, a földművelés visszasüllyedése alacsonyabb fokra — ez volt a római világuralom végeredménye.

A földművelés, amely az egész ókori világ döntő termelési ága volt, most ismét azzá lett, jobban, mint valaha. Itáliában azokat az óriási birtokkomplexusokat (latifundiumokat), amelyek a köztársaság vége óta csaknem egész területét elfoglalták, kétféle módon értékesítették. Vagy legelőként, mikor is a népesség helyét juhok és ökrök foglalták el, amelyek őrzéséhez csak néhány rabszolgára volt szükség. Vagy villákként, amelyen rabszolgák tömegével nagyarányú kertművelést folytattak, részben a birtokos luxusára, részben a városi piacokon való eladásra. A nagy legelők megmaradtak és bizonyára még terjedtek is; a villabirtokok és kertművelésük szétzüllöttek birtokosaik elszegényedésével és a városok hanyatlásával. A rabszolgamunkára alapozott latifundiumgazdálkodás már nem fizetődött ki; de akkoriban ez volt az egyetlen lehetséges formája a nagybani mezőgazdaságnak. A kicsinybeni művelés lett megint az egyedül jövedelmező formává.

Egyik villát a másik után darabolták fel kis parcellákra és adták ki örökbérlőknek, akik meghatározott összeget fizettek, vagy partiariusoknak [részeseknek], akik inkább intézők voltak, mint bérlők, és munkájukért az évi termék hatodát vagy éppen csak kilencedét kapták. Túlnyomórészt azonban colonusokra bízták ezeket a kis szántóparcellákat, akik ezért meghatározott évi összeget fizettek, röghöz kötöttek és parcellástul eladhatók voltak; nem voltak ugyan rabszolgák, de szabadok sem, szabadokkal nem léphettek házasságra, és egymás közti házasságukat nem tekintették teljes érvényű házasságnak, hanem csak ágyasságnak (contubernium), mint a rabszolgákét, ők a középkori jobbágyok előfutárai.

Az ókori rabszolgaság túlélte magát. Sem vidéken, a nagybani mezőgazdaságban, sem a városi manufaktúrákban nem hozott többé olyan jövedelmet, amely megérte volna a fáradságot — termékeinek nem volt többé piacuk. A kicsinybeni földművelés és a kis kézművesség pedig, amelyre a birodalom virágkorának óriási termelése összezsugorodott, nem sok rabszolgát tudott foglalkoztatni. A társadalomban már csak a gazdagok házi és luxusrabszolgái számára volt hely. Arra azonban még mindig elegendő volt a halódó rabszolgaság, hogy minden termelőmunkát mint rabszolgatevékenységet szabad rómaiakhoz — márpedig az volt most már mindenki — méltatlannak tüntessen fel. Ennélfogva egyfelől egyre nagyobb számban szabadítottak fel felesleges, teherré vált rabszolgákat, másfelől megszaporodtak részben a colonusok, részben a lezüllött szabadok (hasonlóan az amerikai ex-rabszolgatartó államok poor white-jeihez [szegény fehéreihez]). A kereszténység teljesen ártatlan az ókori rabszolgaság fokozatos kihalásában. Évszázadokon át megfért a rabszolgasággal a római birodalomban és később sem akadályozta soha a keresztényeknek a rabszolgakereskedelmet, sem a németeknek északon, sem a velenceieknek a Földközi-tengeren, sem a későbbi négerkereskedelmet.⁴ A rabszolgaság már nem volt kifizetődő, azért halt ki. De a halódó rabszolgaság mérges tövisként hagyta vissza a szabadok termelőmunkájának megvetését. Itt jutott a római világ kiúttalan zsákutcába; a rabszolgaság gazdaságilag lehetetlen, a szabadok munkája morálisan megvetett volt. Az egyik már nem, a másik még nem lehetett a társadalmi termelés alapformája. Csupáncsak teljes forradalom segíthetett már.

A provinciákban sem volt jobb a helyzet. A legtöbb tudósításunk Galliából van. A colonusok mellett itt még szabad kisparasztok is voltak. Ezek, hogy a hivatalnokok, bírák és uzsorások erőszakoskodásával szemben biztosítva legyenek, gyakran egy-egy hatalmasságnak a védelme, patronatusa alá helyezték magukat; éspedig nemcsak egyesek, hanem egész községek is, úgyhogy a császárok a negyedik században több ízben tilalmakat bocsátottak ki ezellen. De mit segített ez a védelmet keresőkön? A patronus kikötötte, hogy földjeik tulajdonát reá ruházzák, ennek fejében biztosította nekik az élethossziglani haszonélvezetet — ezt a fogást az anyaszentegyház is megjegyezte magának és a IX. és X. században Isten országának és saját földbirtokának gyarapítására derekasan utánozta. Akkoriban persze, a 475. év körül, Salvianus marseille-i püspök még felháborodottan kikel az ilyes lopás ellen és elmondja, hogy a római hivatalnokok és nagy földesurak nyomása olyan szörnyű lett, hogy sok „római” a barbárok által megszállt vidékekre menekült, és hogy az ott letelepedett római polgárok semmitől sem féltek jobban, mint attól, hogy megint római uralom alá kerülnek.⁶ Hogy akkoriban a szülők szegénységükben gyakran eladták gyermekeiket rabszolgának, azt bizonyítja egy ezellen kibocsátott törvény.

A német barbárok, viszonzásul azért, hogy a rómaiakat saját államuktól megszabadították, egész földjük kétharmad részét elvették tőlük és felosztották egymás között. A felosztás a nemzetségi alkotmány szerint történt; a hódítók viszonylag csekély számánál fogva igen nagy földterületek felosztatlanok maradtak, részben az egész nép, részben az egyes törzsek és nemzetségek birtokaként. Mindegyik nemzetségben a szántót és rétet az egyes háztartások között egyenlő részekben kisorsolták; nem tudjuk, hogy a felosztást időnként megismételték-e, mindenesetre a római provinciákban hamarosan felhagytak a felosztásokkal, és az egyedi részesedések elidegeníthető magántulajdonná, allodiummá lettek. Erdő és legelő felosztatlanul maradt, közös használatra; ezek használatát, valamint a felosztott határ megművelésének módját a régi szokás és az összesség határozata szerint szabályozták. Minél régebben élt falujában a nemzetség, és minél jobban egybeolvadtak fokozatosan németek és rómaiak, annál inkább háttérbe szorította a kötelék rokonsági jellegét a területi jelleg; a nemzetség eltűnt a Mark-közösségben, amelyben persze még elég gyakran láthatók annak nyomai, hogy tagjainak rokonságából eredt. Ilymódon itt, legalábbis azokban az országokban, amelyekben a Mark-közösség fennmaradt — Észak-Franciaországban, Angliában, Németországban és Skandináviában — a nemzetségi alkotmány észrevétlenül átment egy területi alkotmányba, és ezzel képessé vált az államba való beilleszkedésre. Mindamellett megtartotta azt a természetadta demokratikus jelleget, amely az egész nemzetségi alkotmányt jellemzi, és még a később rákényszerített elfajulásában is megőrzött egy darabot a nemzetségi alkotmányból és ezzel egy fegyvert az elnyomottak kezében, mely elevenen megmaradt egészen a legújabb korig.

Hogy ilyenformán a nemzetségbeli vérségi kapcsolat hamarosan veszendőbe ment, az annak a következménye volt, hogy a hódítás folytán szervei a törzsben és az össznépben is elfajultak. Tudjuk, hogy az alávetettek feletti uralom nem fér össze a nemzetségi alkotmánnyal. Itt ezt látjuk nagy méretekben. A római provinciák urává lett német népeknek meg kellett e hódításaikat szervezniük. De sem a római tömegeket a nemzetségi testületekbe felvenni, sem ezek révén rajtuk uralkodni nem lehetett. Az egyelőre nagyrészt továbbműködő római helyi igazgatási testületek élére valami pótlékot kellett tenni a római állam helyébe, és ez csak egy másik állam lehetett. A nemzetségi alkotmány szerveinek így állami szervekké kellett átváltozniuk, mégpedig a körülmények nyomására igen gyorsan. A hódító nép legközelebbi képviselője azonban a hadvezér volt. A meghódított területnek befelé és kifelé való biztosítása megkövetelte a hadvezér hatalmának erősítését. Elérkezett a pillanat, hogy a hadvezérség királysággá változzék — s ez meg is történt.

Vegyük a frank birodalmat. Itt a száliak győzelmes népének nemcsak a hatalmas római állami domíniumok kerültek teljes birtokába, hanem mindazok az igen nagy területek is, amelyeket nem osztottak el a kisébb-nagyobb Gau- és Mark-közösségek között, nevezetesen az összes nagyobb erdőkomplexusok. Az egyszerű legfőbb hadvezérből valóságos fejedelemmé lett frank király első cselekedete az volt, hogy ezt a néptulajdont királyi birtokká változtatta, a néptől ellopta és kíséretének ajándékba vagy használatba adta. Ez a kíséret, amely eredetileg az személyes hadikísérete és a sereg többi alvezére volt, rövidesen nemcsak rómaiakkal, vagyis rómaivá lett gallokkal erősödött, akik írástudásuk, műveltségük, a román országnyelvnek és a latin irodalmi nyelvnek, valamint az országos jognak az ismerete folytán hamarosan nélkülözhetetlenek lettek számára, hanem rabszolgákkal, jobbágyokkal és felszabadítottakkal is, akikből udvartartása kikerült, és akikből kegyenceit választotta. Ezek valamennyien részt kaptak a nép földjéből, eleinte legtöbbször ajándékba, később benefíciumok⁷ formájában használatba, kezdetben többnyire a király életének tartamára, s így kialakult egy új nemesség alapzata a nép rovására.

Ez még nem minden. Az óriási kiterjedésű birodalmat a régi nemzetségi alkotmány eszközeivel nem lehetett kormányozni; az elöljárók tanácsa, ha már régen el nem tűnt, nem tudott volna összegyűlni, s helyébe rövidesen a király állandó környezete lépett; a régi népgyűlés látszatra fennmaradt ugyan, de szintén mindinkább csupán a hadsereg alvezéremek és az újonnan felkerülő nagyoknak a gyűlésévé vált. A szabad földbirtokos parasztságot, a frank nép tömegét az örökös polgárháborúk és hódító háborúk, az utóbbiak kivált Nagy Károly alatt, éppen úgy kimerítették és lesüllyesztették, mint korábban a köztársaság utolsó időiben a római parasztságot. Ez a parasztság, amely eredetileg az egész hadsereget, Franciaország meghódítása után pedig a hadsereg magvát alkotta, a IX. század elejéig már annyira elszegényedett, hogy alig minden ötödik ember tudott hadba vonulni. A közvetlenül a király által fegyverbe szólított szabad parasztok hadra kelt serege helyébe olyan hadsereg lépett, amely az újonnan felkerült nagyok szolganépéből tevődött össze, köztük függő parasztokból, azoknak utódaiból, akik korábban nem ismertek a királyon kívül urat és még korábban királyt sem. Károly utódai alatt teljessé vált a frank parasztság tönkremenetele a belső háborúk, a királyi hatalom gyengesége és a nagyurak ennek megfelelő túlkapásai folytán, akikhez most még a Károly által kinevezett és hivataluk örökletessé tételére törekvő Gau-grófok⁸ járultak, s végül a normannok betörései folytán. Nagy Károly halála után ötven évvel a frank birodalom éppen úgy ellenállásra képtelenül hevert a normannok lába előtt, mint négyszáz évvel korábban a római birodalom a frankok lába előtt.

És nemcsak a külső tehetetlenség, hanem a belső társadalmi rend, jobbanmondva rendetlenség is csaknem ugyanolyan volt. A szabad frank parasztok hasonló helyzetbe jutottak, mint elődeik, a római colonusok. Miután a háborúk és fosztogatások tönkretették őket, az újonnan felkerült nagyok vagy az egyház védelme alá kellett magukat helyezniük, mert a királyi hatalom túl gyenge volt ahhoz, hogy megvédje őket; ezt a védelmet azonban drágán kellett megfizetniük. Mint régebben a gall parasztoknak, nekik is át kellett ruházniok földjük tulajdonát védurukra, akitől aztán különböző és változó formákban úrbéri földként visszakapták, de mindig csak szolgáltatások és adózások teljesítése fejében; s mihelyt a függőségnek ebbe a formájába jutottak, apránként elvesztették személyi szabadságukat is; néhány nemzedékkel később többnyire már jobbágyok voltak. Hogy milyen gyorsan ment végbe a szabad parasztság hanyatlása, azt mutatja Irminon telekkönyve⁹ az akkor Párizs melletti, ma párizsi Saint-Germain-des-Prés apátságról. Az apátság hatalmas, az egész környéken szétszórt földbirtokán akkor, még Nagy Károly életében, 2788 háztartás települt, csaknem kivétel nélkül német nevű frankok. Közöttük 2080 colonus, 35 litus¹⁰, 220 rabszolga és csak 8 szabad telepes! Azt a gyakorlatot, amelyet Salvianus istentelennek nyilvánított, mármint hogy a védúr magára íratta a paraszt földjének tulajdonát és a földet csak élete tartamára adta neki vissza használatra, az egyház most általánosan alkalmazta a parasztokkal szemben. A most mindinkább szokásba jövő robotszolgáltatásoknak éppannyira mintaképei voltak a római angariák¹¹, az állam számára végzett kényszerszolgáltatások, mint a német Mark-közösségtársak híd- és útépítkezésekre és más közös célokra teljesített szolgáltatásai. A népesség tömege tehát négyszáz év múltán látszólag visszaérkezett oda, ahonnan elindult.

Ez azonban csak két dolgot bizonyított: Először, hogy a hanyatló római birodalom társadalmi tagozódása és tulajdoneloszlása teljesen megfelelt a mezőgazdasági és ipari termelés akkori fokának, tehát elkerülhetetlen volt; másodszor, hogy ez a termelési fok a következő négyszáz év alatt sem lényegesen nem süllyedt, sem lényegesen nem emelkedett, tehát ugyanazzal a szükségszerűséggel hozta létre újra ugyanazt a tulajdoneloszlást és ugyanazokat a népességosztályokat. A római birodalom utolsó évszázadaiban a város elveszítette a falu feletti korábbi uralmát és a német uralom első évszázadaiban még nem nyerte vissza. Ez mind a mezőgazdaság, mind az ipar alacsony fejlődési fokát előfeltételezi. Ez az egész helyzet szükségszerűséggel kitermel uralkodó nagybirtokosokat és függő kisparasztokat. Hogy mily kevéssé lehetett egyfelől a rabszolgákkal űzött római latifundiumgazdálkodást, másfelől a robotmunkával folytatott újabb nagybani művelést egy ilyen társadalomra ráoltani, azt bizonyítják Nagy Károly hatalmas, de csaknem nyomtalanul tovatűnt kísérletei a híres császári villákkal. E kísérleteket csak kolostorok folytatták tovább és csak ezeknek voltak gyümölcsözők; de a kolostorok abnormis társadalmi testületek voltak, házasságnélküliségen alapultak; kivételes teljesítményeket felmutathattak, de éppen ezért mindig kivételek is maradtak.

És mégis történt haladás e négyszáz esztendő alatt. Bár a végén megint csaknem ugyanazokat a fő osztályokat látjuk, mint az elején, mégis mások lettek az emberek, akik ezeket az osztályokat alkották. Eltűnt az ókori rabszolgaság, eltűntek a lezüllött szegény szabadok, akik a munkát mint rabszolgához illőt megvetették. A római colonus és az új függő paraszt között ott állt a szabad frank paraszt. A pusztuló római világ „hiábavaló emlékezete és hasztalan küzdelme” már kimúlt és eltemették. A kilencedik század társadalmi osztályai nem egy hanyatló civilizáció elposványosodásában, hanem egy új civilizáció vajúdása közepette alakultak ki. Az új nemzedék — az urak is, a szolgák is — férfiak nemzedéke volt, római elődeihez viszonyítva. A hatalmas földesurak és szolgáló parasztok közötti viszony, amely a római elődök számára az ókori világ kiúttalan hanyatlási formája volt, az új nemzedék számára most egy új fejlődés kiindulópontja lett. Azután meg, akármilyen improduktívnak látszik is ez a négyszáz esztendő, egy nagy produktumot mégis hátrahagyott: a modern nemzetiségeket, a nyugat-európai emberiség újjáalakulását és tagozódását az eljövendő történelem számára. A németek valóban újjáélesztették Európát, és ezért a germán időszak államfelbomlasztása nem normann—szaracén leigázással végződött, hanem a benefíciumok és a védelem alá helyezkedés (commendatio¹²) továbbalakulásával feudalizmussá és egy olyan hatalmas népszaporulattal, hogy alig kétszáz évvel utóbb a keresztes hadjáratok súlyos érvágásait baj nélkül elviselték.

Mi volt hát az a titokzatos varázsszer, amellyel a németek a haldokló Európába új életerőt leheltek? Vajon a német néptörzs veleszületett varázsereje, mint soviniszta történetírásunk regéli? Korántsem. A németek, különösen akkor, rendkívül tehetséges és a legéletteljesebb fejlődésben levő árja törzs voltak. De nem a sajátos nemzeti tulajdonságaik fiatalították meg Európát, hanem egyszerűen — a barbárságuk, a nemzetségi alkotmányuk.

Mert mi más volt személyes derekasságuk és bátorságuk, szabadságszeretetük és demokratikus ösztönük, amely minden közügyet saját ügynek látott, egyszóval mindazon tulajdonság, amely a rómaiakból kiveszett, és amely egyedül volt képes a római világ iszapjából új államokat alakítani és új nemzetiségeket sarjasztani — mi más volt mindez, mint a felső fokon álló barbárnak a jellemvonása, nemzetségi alkotmányának gyümölcse?

Hogy a monogámia ókori formáját átalakították, a férfiuralmat a családban enyhítették, a nőt magasabb polcra helyezték, mint a klasszikus világ valaha is, mi más tette őket erre képessé, mint a barbárságuk, a nemzetségi szokásaik, az anyajog korából örökölt, még élő hagyományaik?

Hogy a legfontosabb országok közül háromban, Németországban, Észak-Franciaországban és Angliában a hamisítatlan nemzetségi alkotmány egy darabját a Mark-közösségek formájában átmentették a feudális államba és ezzel az elnyomott osztálynak, a parasztságnak még a legkeményebb középkori jobbágyság közepette is olyan helyi összetartó erőt és olyan ellenállási eszközt adtak, amilyent sem az ókon rabszolgák, sem a modern proletárok nem találtak készen — mi másnak köszönhető ez, mint a barbárságuknak, a kizárólagosan barbár, nemzetségek szerinti településmódjuknak?

És végül, hogy kialakíthatták és kizárólagossá tehették a szolgaságnak hazájukban már gyakorolt enyhébb formáját, amelybe a rabszolgaság a római birodalomban is mindinkább átment; egy olyan formát, amely, mint elsőnek Fourier emelte ki, megadja a leigázottaknak az osztályként való fokozatos felszabadulás eszközét (fournit aux cultivateurs des moyens d’affranchissement collectif et progressif [megadja a földművelőknek a kollektiv és progresszív felszabadulás eszközeit]);¹³ olyan formát, amely ezáltal magasan felette áll a rabszolgaságnak, melyben csak az átmeneti állapot nélkül történő azonnali egyedi felszabadítás volt lehetséges (a rabszolgaságnak győztes lázadás útján való eltörlése az ókorban ismeretlen) — míg a középkor jobbágyai osztályként való felszabadításukat fokról fokra csakugyan keresztülvitték —, mi másnak köszönhetjük ezt, mint a barbárságuknak, amelynek folytán még nem jutottak el a kialakult rabszolgaságig, sem az ókori munkarabszolgaságig, sem a keleti házi rabszolgaságig?

Ami életerőset és éltetőt a németek a római világba plántáltak, az mind barbárság volt. Valóban csak barbárok képesek arra, hogy a végét járó civilizációban kínlódó világot megfiatalítsák. És ehhez a folyamathoz a barbárság felső foka, amelyre és amelyben a németek a népvándorlás előtt felküzdötték magukat, volt éppen a legkedvezőbb. Ez mindennek a magyarázata.

¹ Caesar: „Commentarii de bello Gallico”, IV. könyv 15. fej.
² Az itt feltételezett számot megerősíti Diodórosz egy passzusa a galliai keltákról: „Galliában sok különféle nagyságú nép lakik. A legnagyobbaknál körülbelül 200 000, a legkisebbeknél 50 000 a lélekszám.” (Diodorus Siculus, V, 25.) Átlagosan tehát 125 000; az egyes gall népek létszámát, magasabb fejlettségi állapotuk miatt, okvetlenül valamivel nagyobbra kell tennünk, mint a németekét. — Engels jegyzete.
³ Plinius: „Historia Naturalis”, IV. könyv 14. fej.
⁴ Liutprand cremonai püspök szerint a X. században Verdunben, tehát a Szent Német Birodalomban, a fő iparág eunuchok gyártása volt, akiket nagy profittal exportáltak Spanyolországba, a mór háremek részére.⁵ — Engels jegyzete.
⁵ Liutprand: „Antapodosis”, VI. könyv. 6. fej.
⁶ Salvianus: „De gubernatore Dei”, V. könyv 8. fej.
⁷ Benefícium (szószerint: jótétemény) — földjuttatási forma, amely a VIII. sz. első felében általánossá vált a frank birodalomban. A beneficiumként juttatott földet a rajta élő függő parasztokkal együtt élethossziglani haszonélvezetre adták a kedvezményezettnek bizonyos, elsősorban katonai szolgálatok teljesítésének feltételével. A benefícium visszavonható volt, ha haszonélvezője elhanyagolta kötelezettségeit; a juttató vagy a kedvezményező halála esetén visszaszállt a tulajdonosra, ill. örököseire. A benefícium az idők során mindinkább örökhűbérré vált. V. ö. még Engels: „A frank korszak”
⁸ Gau-grófok — a frank birodalom Gaujainak (körzeteinek) élére állított királyi hivatalnokok, akik szolgálatukért Gaujuk királyi bevételeiből egyharmadot, valamint hűbérbirtokot kaptak. 887-től hivataluk örökletessé vált; idővel szuverén hűbérurakká váltak.
⁹ Irminon telekkönyve (polyptichonja) — a Saint-Germain-des-Prés kolostor birtokainak és jobbágyainak jegyzéke, melyet a IX. sz.-ban állított össze Irminon apát. — A telekkönyvet Engels valószínűleg P. Roth: „Geschichte des Benefizialwesens”, 378. old., alapján idézi.
¹⁰ Litusok — robot- és adóköteles félszabad parasztok a Merovingok és Karolingok idején.
¹¹ Angariák — szekeres- és gyalogszállítási közmunkakötelezettségek Rómában a császárság idején.
¹² Commendatio — megállapodás, amelyben valaki egy nagyobb hatalmú személy védelme alá helyezi magát és ezért meghatározott kötelezettségeket vállal (katonai és egyéb szolgálattételt teljesít, átengedi a földjét védurának és hűbérbe kapja tőle). A Commendatio a VIII-IX. sz.-ban tömeges méreteket öltött Nyugat-Európában, a parasztok nagy része (akiket helyzetük és gyakran közvetlen kényszer késztetett erre) elvesztette személyi szabadságát és a kisebb földtulajdonosok függőségbe kerültek a nagyuraktól, a feudális hierarchia kiterjeszkedett és megszilárdult.
¹³ Fourier: „Théorie des quatre mouvements”; „Oeuvres complètes”, I. köt. 220. old.

Következő rész: IX. Barbárság és civilizáció

Tartalomjegyzék